Új-Zéland Észak-sziget: az út szélén a világ

2024 Szerző: Ada Peters | [email protected]. Utoljára módosítva: 2023-12-17 15:36

A Māori hívják őket mākutu, vagy boszorkányság, mert Új-Zélandon az utak mágikusak. Egy perc alatt felszínre kerülnek, a lelkipásztori lábak mentén kibontakoznak; a következõk eltûnnek, mélyen beleolvadnak az ezüst páfrányokba terhelt triász periódusokba. Ez a világegyetem egy átkozott sarkából áll, amely a saját gőz alatt utazik.

A kempingek kulcsaival a mozdonyvezetők - szeszélyesen - keressenek egy tóat, amely az ablakon keresztül megpillantik, vagy megállnak, hogy felmásztassanak egy dombot a visszapillantó tükörben - mert az ágyuk az éjszakára soha nem messze van messze, de mindig körülbelül két méter mögöttük.

Fogja el a vadhullámokat a Piha-ban

Az Auckland-i autópályán a Piha nyugati partján elhelyezkedő városhoz kötve a Kiwi varázslat elkezdődik. A szörfös visszavonulásához vezető embernek először tárgyalnia kell a Waitakere Ranges-t, a szubtrópusi kauri erdei őrült vegetatív Edenét, amely akadályt jelent a civilizáció csillogó fényei és a tiszta tengerpart között.

Egy 30 perces autóútra nyugat felé az úton a nīkau pálmafákkal borított dombok döglöttek, néhányan óriásként, mint a pantomim pálinkák, majd a másik oldal felé haladnak, hogy találkozzanak a Piha puszta sziklákkal, melyeket fészkelőhelyekkel, sirályokkal jelöltek meg. Közép-délután, amikor a táborhely a Piha-ba rohan, áthaladva a szétszórt terepjáró házakat és egy strand előtt álló parkolót, amelyet hullámok csapnak. Ez a vulkanikus homok Marvel-szuperhéja erejével rendelkezik, így a vasban gazdag, mágnest ragaszkodni fog.

Új-zélandi szörfösöket is itt rajzolnak, és csak poétikus módon beszélnek róla, csak a hely neve - Piha a Máori szó a kenu íjával szeletelt onomatopétiás repedésért. A város annyira visszafogott és gyenge, hogy ha a szörf klub leállna, biztosan eltűnik a térképről. Miután más órát követelt az új-zélandi többiek számára, a szörfösök a naplementekkel és az utcákkal üresen emelkednek.

A napfehérítésű pelyhek szőrszálakkal a Zen Wallis nemzeti longboard-bajnok a Piha szörfözését testesíti meg. A legtöbb napra a vízben van, a szünetet követően szünetet tart, amikor a Tasman-tengeren fújnak be, mielőtt a sötétség végül kiszállítja a partra. (Még azt is elismeri, hogy a verseny előtt elalszik az asztalnál, szerencsével.)

Szintén egy szörf edző, a Zen mély ismeretekkel rendelkezik a Piha-ról, és beszél a hullámairól tisztelettudatos metaforákról. Az uralkodó onshore szél, magyarázza, hatalmas találatot teremt, és csak a keményített szörf függőket vonzza a városba. "Az élet fekete-fehérben létezett, mielőtt a sport megérkezett volna" - mondja az ég, amely az olajos lila mögött. "Most mindennap ébredünk egy kaleidoszkópikus, világszínvonalú hullámra, de a tömeg nélkül. Olyan, mint egy drog.

Tekintse meg a Waitomo barlangokban a mazsolát

A terepjáró dél felé halad Piha-ból a kora reggeli homályban. A szürke felhőcsúcsok a fényes dombok és mezőkön át, ahol a ganglionos juhászok felölelik a több mint ezer nagyságú, nagyméretű állományokat.

Sem az állatállomány, sem az északi-sziget nyugati szélén fekvő tere nem nézne ki a walesi völgyekben. Az egykori Waitomo városa örökzöld völgyek és kavicsos legelők találják magukat, míg az út mentén a romos mezőgazdasági területek és a gyapjúvázak a nyugalom fényképe. A mocsaras sziklákban a nyájak felkapaszkodnak, ahogy a helyi gazdák rögtönző játékot néznek a városban. Nyugodt, békés és látszólag megdöbbentő, ez a hely semmit sem ad le a föld alatti rejtett túlkínálat kincseiről.

Még egy olyan országban, mint földrajzilag áldott, mint Új-Zéland, a Waitomo barlangok parancsot adnak egy különleges státusznak. Hatalmas, piszkos-fekete részek hálózata azok a helyek, amelyek hosszú ideig szentek a Māori-nak, hanem olyan speleológusok is, mint Angus Stubbs, egy harmadik generációs gazdálkodó. Az elmúlt 20 év során ez a modern ősember ültetett szentélyt a méhsejt-barlangjaikban és az elsüllyedt lyukakon. Ők az Északi-sziget katedrálisai, mondja, évezredeknyi vízerózióval, és most egy földalatti folyó és a labirintus alagutak otthona.

A helyi Kawhia törzs a terület mészkő-katakombáit temetkezési helyekként használta a túlvilághoz való hozzáférésre, de a viktoriánusok jobban érdekelték, amit el tudnak venni. Egyenként megrabolták a barlangokat, megmászták a múzeumi darabokat és az óriás moa madarak csontvázát. Egy repülõ nélküli teremtmény a Māori által kihalászásra vadászott, csontjai londoni árverésen finom árat vittek.

Angus elindul a Ruakuri-barlangba, és a napnyugta napnyugtán eltűnik egy csapóajtón. A keskeny hézagokat egy kavernás obsidzsánium-fekete hangáron préseljük, szemünk a sötétséghez igazodik. És aztán megjelennek: több ezer földalatti csillag világítja meg a boltíves galériát, mint egy földalatti égbolttal.

"Ezek a kisfiúk olyanok, mint én" - mondja Angus, és egy zseblámpát csillogott a mulatságokon, melyeket először a Māori néven ismertek, mint a "titiwai" - vízi csillagok. - Nem szép, amikor a lámpa világít, de gyönyörű, amikor sötét van.

Chill out a Taupo-tóban

Az észak-szigeten való hajózás új jelzőtáblákkal találkozik, amelyek a skótok és az angolok - Hamilton, Hastings, Cambridge, New Plymouth - és énekes dalok Māori falvak: Matamata, Whatawhata, Mangatangi.

A Waitomo barlangoktól a Taupo-tó felé vezető úton a State Highway 30 felé fordulnak. A koncertrétegű dombok és az állattenyésztő rácsok az északi-szigetek mezőgazdasági növényzete felé sodorva, harmatosan és zöld növényzettel. Hamarosan a vulkáni gerincek és a fák nélküli hegyláncok által elszaladva az út a Taupo-tó, a déli félteke egyik legnagyobb víziterméke.

Az őskori vulkán kalódájának betöltése után a tó a történelem egyik legnagyobb kitörésének köszönhető, amely oly sok detritust keltett, hogy Krakatoa-t megnehezítette. Amikor Taupo először megjelenik az irányítópulton, úgy néz ki, mintha tenger több lenne, mint a tó. Olyan test olyan nagy, hogy a víz és az ég úgy keveredik, mint egy akvarell; olyan széles, hogy a Föld felszínén görbül, mint egy kanál.

Taupo városon kívül, a város északi szélén, Delani Brown műhelye, a mester faragó, aki a tó ihlette allegorikus totemeket és Rangūnii, az ég apját és a Papatūāuku-t, a földi anyát Māori-teremtési mítoszát mûvel.

"A fa minden irányba megy," mondja, és szigorúan összeszorítja a kavicsos mohát kaurit. "Szóval óvatosan kell hallgatnom." Ahogy a délután elhalad, a lemez fokozatosan metamorfózisba kerül egy bonyolult talizmánba. Delani a vésőjét olyan finom ecsettel használja, finom maratással, és egyszerre egy borotválással. Közel, a homlokán tündöklő vonalak szaggattak; minden egyes horony szimulálja a terület szinergiáját a folyók, a kanyonok és a hiba-vonalak.

Büszke a teljesítményére, Delani a Taupo-tó felé néz. "Ko wai koe?" Kérdezi tőlem. "Milyen vizek származnak?" Ez egy hagyományos üdvözlet született whakapapa, a genealógia alapelve, amely áthatja a Māori kultúrát. Egy pillanatig habozott, mielőtt a tóra mutatott. "Ez az univerzumom" - mondja. 'Pontosan ott.'

Nem csak Māori, mint Delani, akiket a Nagy Taupo-tó környéke ámulatba ejtett. Amióta az első törzsek a 13. században érkeztek kenuval, a tóparton szétszórt alacsony falú falvak újoncokat vonzottak. Napjainkban az akáczúzott élek tele vannak vendégházakkal, galériákkal, ökológiai borászatokkal és kézműves sörfőzdékkel, amelyek napjainkig itt tartják a nyaralókat. Sokan hajókázni fognak az Atya-öbölben lévő magas blöffökbe, hogy egy csodálatos, kőfalú isten előtt elinduljanak a sziklákon.

Sötétedés előtt a tábla ismét az úton halad, és a következő 30 mérföldes zip-et a rádió pop dalának ütemével. Déli irányba közlekedünk a tóparti turangiai városhoz, a vízparton parkolunk, és egy félhold-ég alatt fésülködünk. A vacsorát a grillen főzött bárányhúzók, hűvös dobozokkal mossák.

Fedezze fel Rotorua gőzölgő csodáit

Jöjjön a naplemente, az út észak felé nyúlik, mielőtt eljutna Rotorua fürdővárosába. Az összes formájú és méretű ezüstös kráter tavak között a város kórtörténetében gazdag fürdési vizek és fantasztikus Máori legendái híresek.

A Rotorua legemlékezetesebb népmesékét a 71 éves Josie Scott néni, a Māori elder a Ngāti Whakaue törzsben közli. A történetírás a Rotorua életének nagy része, magyarázza, és kevesen mondják el nekik jobban, mint ő. Kulturális gyalogtúrákat vezet Ohinemutu történelmi településén, Rotorua külvárosában - számításai szerint, a Föld legerősebb helyén.

"Van egy mágneses erő, ami lehetetlenné teszi a távozást" - mondja egy gejzír a háta mögött. "A föld életben van, és itt kötődik hozzánk." A Māori faluban, a cseresznye vörös és fehér Szent Faith anglikán templománál sétálva, a kültéri fürdőkádakra és a szomszéd kertjének termálmedencéjére mutat. - Itt 300 fok van - mondja. "Ez a hő az életvonal, ami először hozta a törzsünket. Ne légy túl közel; nem akarsz semmilyen termikus tevékenységet a zsemlére.

A Rotorua bonyolult kapcsolatban áll a vizeivel - az élet itt nincs veszélye nélkül. A területen több mint 1 200 sziszegő geotermikus elem van, és 500 medence és 65 gejzír a Whakarewarewa-völgyben. A forró források legfeljebb egy hatemeletes épületet tudnak felrobbantani. Mindazonáltal a helyiek nagyra értékelik az általuk generált turisztikai bevételt - a Wai-O-Tapu merengés alakú Lady Knox Geyser-ben napi tömegek vannak, ahol a habok felhője ég és gőz szellőzőnyílások a földről, a domboldalon felhúzódnak és véget érnek a világ dühe.

Máshol a Wai-O-Tapu-ban a gejzírek - a legvadabbak a déli féltekén - táncolnak és énekelnek. Vannak, akik kikapják a buborékokat, mások a gyapot-cukorka puffereket fújják a tartósan savanyú levegőbe. Vannak lime-zöld bogarak (csípős tojások), kavicsos iszapos medencék (hetes sonka) és a dohányzó barlangok (eltűnt babhulladék). Különösen a Champagne-medence teszi földes rügyek, fizzing, mint a pezsgő fájdalomcsillapítók lehet szükség egy éjszakai ki a jó dolgokat.

Másnap a táj torkollik a napsütötte úton Aucklandbe. Két óra múlva az út múlt erdőket, lelkipásztori jeleneteket és kanyargós vízi utakat forgat.Ahogy a város végül láthatóvá válik, és az épületek közel a táborhelyhez, az utolsó pillanatban az U-forduló megpróbálása csak a helyes dolgot érzi.

Ez a cikk a 2017. májusi kiadásban jelent meg Lonely Planet Traveler magazin. Mike MacEacheran az Új-Zéland Idegenforgalmi Bizottsága (newzealand.com) támogatásával utazott Új-Zélandra). A Lonely Planet hozzászólói nem fogadják el a freebies-eket a pozitív lefedettségért cserébe.